Bevezető Karolina Kollar mindennapjaiba:
-Istenem, ezen az emeleten még a kávé is pocsék. – lépett be Susan a kis irobába, amin ketten osztozunk.
-Hidd el, pár hét és hozzá szoksz. – reagáltam, miközben megállás nélkül kattingattam az interneten források után kutatva. Mikor felnéztem Susanra egy furcsa fintorral találtam magam szembe. – Oké, vagy inkább hozol be magadnak otthonról. – lóbáltam meg a termosztátom, amiben még pár korty kávé lötyögött.
-Értem. – mosolyodott el Susan, majd helyet foglalt az enyémmel szembeni íróasztalánál. – Oh, majd el felejtettem. Összefutottam a főnök aszisztensével. Munkaidőd lejárta után látni akar.
-Remek. – temettem arcomat kezeimbe. – Fogadjunk megint tele van helyesírási hibával a cikkem. Mindig ezen van kiakadva. Persze ő könnyen pofázik, mikor az ő emeletén dolgozó újságíróknak mind van személyi aszisztensük, akik százszor átnyálazzák a cikket és javítgatják. – emeltem feljebb indulatból a hangom.
-Megértelek. Hogy mi fog itt még várni rám… - gondolkodott el Susan hangosan.
Délután 17 órakkor lassan, bizonytalanul indultam meg a 4. emeletre a lépcsőn. Nem volt kedvem a liftet használni. Az túl gyors. Össze kellett szednem minden bátorságom, hisz lehet hogy egy esetleges kirugással találom magam szemben.
Lassan 2 éve vagyok a Bolero című újság szerkesztőségénél. És 24 éves korom ellenére örülnöm kéne, hogy egyáltalán egy egyszerű kis érettségivel felvettek. Az már csak hab a tortára, hogy Magyarországról jöttem ide, Hamburgba, szerencsét próbálni. Nah jó, ez rossz megfogalmazás. Annó 21 évesen nagyratörő álmokkal léptem át Németország határát, és hagytam magam mögött az addigi életem. A szerető családomat, és a barátaimat, akik mindvégig egy biztos hátteret nyújtottak számomra. Az elején nagyon kemény volt. A nyelv külön problémát okozott számomra, majd, hogy a bérelt lakásomat meg tudjam tartani aszisztensként kezdtem el dolgozni egy rendezvény szervezőnél. Az álmom mindig is az volt, hogy egyszer én is egy ilyen jól menő céget alapíthassak. Sajnos ez nem jött össze. Akkor láttam, hogy a Bolero rovat szerkesztőt keres. Elvállaltam. Még a középiskolában egy tanárom vetette fel az újságírást, mint egy munkalehetőséget nekem. Ha szerinte menne, gondoltam miért ne vállalnám el. Azóta itt vagyok. Karolina Kollar, mint a zenei rovat írója. Sok mindent nem kell csinálnom… Havonta összegyűjteni az a-havi zene legjobb albumait, előadóit, írni róluk, esetleg megismertetni az új arcokat az olvasókkal. Egy fél oldalnyi írás az enyém. Nem tűnik nehéznek, néha még is fárasztó.
-Ms. Kollar! Mr. Klein már várja önt. Kérem fáradjon be. – halottam a fiatal aszisztens nő csicsergő hangját. Mosolyogva biccentettem felé, majd kopogtatás után óvatosan benyitottam a hatalmas faajtón.
-Jó napot Mr. Klein. Hallottam, hogy hivatott. – léptem be határozottan a hatalmas, panorámás irodába. Az igazgató egy hatalmas bükkfa asztal mögött terpeszkedett egy fekete bőr fotelben. Kopasz feje, és sötét körszakálla mindig is egyfajta felsőbbrendűséget sugallt. Ha az ember meglátta őt elegáns, drága öltönyében és azzal az ezűst rolex órával a csuklóján, ami valahogy mindig kikandikkált inge újja alól, gondolhatta, hogy ez a férfi nagyon érti a dolgát. És ez így is volt.
-Üljön csak le. – mutatott az asztala előtti vöröses székre. Engedelmesen helyet foglaltam, de valahogy most a puha bársonypárna, mintha ezer tüskét növesztett volna, nem bírtam kényelmesen elhelyezkedni.
-Bizonyára tisztában van vele, hogy mikor maga ide került az újság kisebb hátrányban volt a többivel szemben… - kezdett bele mély, bársonyos hangján. – Ez az időszak hál’ istennek elmúlt. Maga viszont bizonyított. – nézett mélyen a szemembe. – Megmutatta a szerkesztőségnek, és nekem, hogy igen is elő tud rukkolni mindig újabb és újabb dolgokkal. Egyébként, díjazom az ötletét amit a múlt hónapban nyújtott be, hogy lehetne egy riport oldal a lapban, amiben minden hónapban más és más hírességek interjúit lehetne olvasni. Sokáig hezitáltunk rajta, milyen is lenne egy fiatal felnőtteknek szóló újságba belevinni a tinik kedvencét, a „nagy sztárokat”. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy ilyen hasábbal az újságban nem taszítjuk el a régi olvasóinkat, viszont több tinédzsert bevonzanánk. Egy szó, mint száz. – hajolt előre Mr. Klein az asztalára, majd összekulcsolta kezeit. – Jövő hét elejétől szeretném ha ön lenne az új rovat szerkesztője, a saját ötletének megvalósítója.
-Hát ez… ez…- hirtelen fel sem tudtam fogni a dolgokat.
-Nos, hölgyem, még nem fejeztem be. Egy saját rovat annyit jelent, hogy kap egy személyi aszisztenst maga mellé. Én fogom kiválasztani az interjú alanyokat, az aszisztense kapcsolatba lép velük. Önnek a dolga az lesz, hogy megadott időre, a megadott helyen megjelenjen az aszisztensével és készítsen egy riportot a kiszemeltekkel. Jövő hónapban már bele is tennénk egy cikket. Ami azt jelenti, hogy van durván 3 hete, hogy összeállítson valami kis interjúfélét a Killerpilze tagjaival.
-Ö.. elnézést, hogy kikkel? – kérdeztem vissza, mert elsőre nem nagyon ugrott be.
-Nos igen, próbaképp ez a banda is megteszi. Gondlkodtam rajta, és arra jutottam, hogy elsőnek valami igazán figyelemfelkeltő riportnak kell megszületnie. Mivel a Tokio Hotel nevű banda a legtrendibb a német fiatalok körében őket próbáltuk beszervezni, sajnos sikertelenül. A killerpilze is nagy sikernek örvend, ráadásul még bele is mentek a riportba. Jövő hét hétfőn, azaz mához egy hétre van megbeszélve az interjú a 2. emeleti konferencia termünkbe. Addig legyenek meg a kérdések. Az aszisztenssel holnap találkozhat. - Mr. Klein anniyra gyorsan hadarta el az egészet, hogy még megszólalni sem volt időm, máris az orrom alá dugta a szerződést.
Vajon jól tettem, hogy ilyen hirtelen bedobtak engem a mély vízbe és én csak úgy bele mentem? Oké, hogy Fizetés emelés, aszisztens, sztárokkal riport… de vajon fel vagyok erre készülve? Mr. Klein megbízik bennem. Minden jel erre utal. Hát akkor nekem is bizonyítanom kell. Jutottam erre a határozásra, miközben leparkoltam, kis toyotámmal. Jó régi, kicsi is, olcsó is volt, de legalább megy, és fél év alatt megpróbáltam a lehető legelegánsabb kocsinak kiszépíteni. Büszke vagyok rá, és nagyon szeretem.
Mikor felbaktattam a 3. emeletre elővettem a lakáskulcsomat, kinyitottam a zárakat majd benn, a szűk folyóson, ledobtam lenge kardigánom, hát igen. Május 20. van. Nagyon meleg.
A nappaliba érve ledobtam a táskám és elkezdtem kigombolni fehér blúzomat, miközben a nappaliból nyíló fürdőbe mentem. Átöltöztem egy lenge sötétkék toppba, világos kék farmer- rövidnadrágba bújtam. Lapockámig érő sötétbara hajam kiengedtem. Végre fellélegeztem, majd a nappalin keresztül a konyhába rohantam egy kis vízért. Miután ittam pár kornyot a hálószobámba indultam, hogy bekapcsoljam a számítógépet, és így be is jártam az egész kis lakásom, a spejzon kívül. Nem volt nagy. Én kellemesen elfértem a lakásban Elegánsan volt berendezve. Mindenhol a narancs és a sötétbarna szín dominált. A nappali tele üde-zöld növénnyekkel… ezt szetem én.
Bekapcsoltam valami megnyugtató zenét és bele feletkeztem a munkámba. Kicsit utána jártam annak az együttesnek, amit a főnök említett, ugyan is szégyen, vagy nem.. még nem hallottam róluk.
Másnap reggel izgatottan indultam meg a munkába, hisz ma mutatják be az aszisztensemet. Persze a reggel 8 órási dugót most sem kerülhettem el. Nyugodt természetű vagyok, de amikor már rég zöld a lámpa és mégsem indul el az elöttem lévő, már muszáj ráfeküdnöm a dudára.
-És persze, hogy piros lett! – szitkozódtam hangosan majd nagy sóhaj közepette, unottan a mellettem lévő sávra pillantottam. Egy kisbusz gurult mellém, lestem, mint barom, mert az összes üvege sötétített volt. Aztán hirtelen beugrott, hogy attól még, hogy én nem látok be, aki benn ül, most biztos valami idiótának néz. Ezért gyorsan elkaptam a tekintetem, és idegesen dobolni kezdtem az újaimmal, miközben a lámpára meredtem.
-Héé!! Álj az útra festett vonalra! – halottam valaki kiabálását. – Hahó! – erre már kilestem az ablakon, mire egy srácot pillantottam meg a kisbusz anyósülésén, miközben rám néz és dumál. – A sávra! Érzékelős! – majd mutogatott előre, én meg értetlenül bambultam, olyan gyorsan történt az egész… majd észbe kaptam.
-Oh basszus.. – morogtam magamban, majd kicsit előrébb álltam.
-Így jó. – kacsintott a pasi, mire rápillantottam, egy halvány mosollyal.. de ekkor…
-Timo?! – meredtem ismét az alakra értetlenül, de ekkor hangos duda szót hallottam mögülem, így kénytelen voltam beletaposni a gázba.
Párszor még hátra pillantottam, majd mikor már semmi értelmét nem láttam, inkább az útra koncentráltam és mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy Timo Sonnenscheinhez volt ma szerencsém.. aztán vágtam egy keserű fintort, mikor belegondoltam, hogy jól le is égettem magam előtte.
-Áhh mindegy. – rántottam vállat, hisz úgy sem találkozok többet vele.
Eszeveszett módon rohantam az irodámba, hisz 9:21 van. Mr. Klein kinyír ha ezt megtudja.
-Oh, Ms. Kollar. Épp magához jöttem! – jött velem szembe Mr. Klein az irodám előtt, egy kb velem egy korú, magas, szőke lánnyal.
-Elnézést uram, de…
-Nem gond. – emelte fel egyik kezét csitítás képp. – Szeretném bemutatni önnek Ms. Shultzot. Egy fiatal gyakornok lány az egyetemről. Mostantól a maga aszisztense.
-Örvendek. – nyújtottam kezet a lánynak,
-Szint úgy. – mosolygott kedvesen.
Miután a főnök magunkra hagyott minket mindketten bementünk az irodába, ahol már az aszisztensem számára is volt egy íróasztal.
-Szóval a teljes neved Hailey Shultz. – vettem kézbe az íróasztalomra készített adatlapját. – 21 éves, egyetemista lány. Gyakorlaton. – böngésztem.
-Igen. – bólintott.
-Hát Hailey. Akkor szerintem tegezhetjük egymást. Csak 3 év van köztünk. Hívj nyugodtan Karolinának. – jelentettem ki. – Most leülhetsz. Remélem jól tudunk majd együtt dolgozni.
-Igen én is. – helyeselt, miközben helyet foglalt.
Kiadtam a feladatát, hogy már is kezdhet gondolkodni a jövő heti bandának feltett kérdéseken, és már gondolkodhat, hogy kik legyenek a jövő hónapi áldozatok. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
