Felpattantam, feltéptem az igazgatói iroda ajtaját, és rohantam, ahogyan csak bírtam. Az iskola hatalmas vasajtóját is könnyedén toltam ki, s botladozva szökdécseltem le a lépcsőről, remegve a sírástól. Csak rohantam, remélve, hogy elég messzire jutok ettől az egész rémálomtól. A sarkon lefordultam, és három utca után elértem a szegényes kis játszóteret, ahová kollégistaként elég sokat eljártam.
Remegve, szinte beleestem a hintába, nagy levegőket véve, fuldokolva sírástól. Meg sem próbáltam megerőltetni magam, hogy abbahagyjam. Talán tudtam, hogy nem is sikerülne. Nagyon nehezen sikerült csak megnyugodnom. Az idő borús volt, a szél is hidegen fújt, de valahogy élveztem, mennyire fázom. Pontosan így éreztem magam, és valahol azért imádkoztam, hogy a fizikai „fájdalom”, a csípős késő-őszi szél, a lassan szemetelő hideg esőszemek majd elnyomják mindazt, ami a lelkemben volt. Sajnos hiú ábránd volt.
Csak bámultam a játszótér másik sarkában a hatalmas tölgyfát, és próbáltam semmire sem gondolni. Néha sikerült pár perce teljesen elbambulnom, de sokszor ugyan azok a nyomasztó képek furakodtak az elmémbe, ugyan azokat a hangokat hallottam a fejemben.
Ahogy ültem ott csendben, elviselhetőbbnek tűnt minden. Egy ostoba rémálomnak. Úgy döntöttem fel sem kelek onnan. Sokkal egyszerűbb lenne minden.
Ekkor éreztem, hogy egy kabát terül a hátamra. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán apám az, de az illat, ami a kabátból áradt, másféle férfiparfüm volt. Olyan, amit nagyon szerettem, az a tipikus férfias illat. Felpillantottam, kissé oldalra, ott pedig egy barátságos kék szemű fiú mosolygott rám.
-Én is mindig ide jövök, ha valami gondom van. –jegyezte meg barátságosan.
-Aha. –csak ennyit bírtam kinyögni, ezt is csak halkan, életuntan.
-Tirának hívnak, igaz? –kérdezte csevegős hangon. Csak bólintottam.
-4 éves lehettem, azt hiszem. Talán öt is, bár erre nem esküdnék meg. Végül is, mindegy. Utáltam fürdeni, na és persze vacsorára borsót meg brokkolit enni. A spenótot meg kifejezetten gyűlöltem. –itt nevetett, közben megcsóválta a fejét.- És persze azt hittem, ez csak az anyukám agyszüleménye, és igazából nem is muszáj megenni. Talán máshol nem kell. Így úgy határoztam, hogy elmegyek otthonról. Az uzsonnás táskámat teletömtem csokival, a kis hátizsákomba belepakoltam a kedvenc pólómat a macimat, és az összes kicsi kocsimat, és elindultam. Mikor a szomszéd néni háza előtt haladtam el, máris hiányzott anya, de persze kijelentettem, hogy én nagy fiú vagyok, és velem senki sem etethet meg ilyen gusztustalan dolgokat. De a második házat elhagyva már tényleg rettenetesen hiányzott, hátrafordultam, és visszarohantam hozzá. Persze ő végig a kapuban állt és várta, hogy visszamenjek.
-Aranyos történet. –mosolyodtam el, és megtörölgettem a szemeim.
-És sokkal több tanulsága van, mint gondolná az ember. –nyújtott egy zsepit.
Kifújtam az orrom, ő pedig folytatta.
-Mire tényleg nagyobb lettem, rájöttem, hogy a szülők a legjobbat akarják nekünk, akkor is ha ezt másképp csinálják, mint ahogy mi szeretnénk. Nagyon szeretnek, bármi is legyen.
-Néha nehéz elhinni, főleg ha úgy mutatják ki, hogy mindent tönkretesznek az életedben. –morogtam.
-De ettől függetlenül a szívedre hallgatsz majd, és azt teszed majd, mint én, 4 éves koromban. –kis szünetet tartott.- Visszamész majd hozzájuk, és megteszed amit kérnek, akkor is, ha nem szeretnéd, hiszen őket jobban szereted annál, mintsem, hogy a te érdekeidet nézd, akkor is ha ez iszonyúan nehéz, és fáj. De néha áldozatokat kell hoznunk.
Kiszállt a hintából, és elém állt. Egyik kezével füle mögé seperte hosszú fekete haját, a másik kezét felém nyújtotta, és biztonságot sugározva nézett rám.
Egy percig hezitáltam, de akármilyen rosszul is esett, beláttam, hogy igaza van. És elmondhatatlanul jól esett a kedvessége, bár alap esetben talán makacsul hárítottam volna. De ez egészen más volt. Bíztam benne, pedig nem is ismertem, és jobban ragaszkodtam hozzá, mint eddig bárkihez.
-Egyébként David vagyok. –mondta mellékesen, közben feltettük a kapucninkat.
Némán visszaindultunk az iskolába, miközben eleredt az eső. Mély levegőt vettem, majd beléptünk az iskola épületébe.
-Nekem még beszélnem kell az igazgatóval, meg apámmal. –sóhajtottam.
-Ha gondolod, szívesen elkísérlek. –ajánlotta.
-Köszönöm. –suttogtam, majd nagy levegőt véve elindultunk az emeletre. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
